„Én voltam az egyetlen, akinek színei voltak. Volt egy belső színrendszerem, amely lehetővé tette, a különféle világokból, az óvodából és a kertből érkező információk összekapcsolását. Minden egy színné vált bennem, az emberek, a szavak, az érzések, a hangulatok. A meg nem értés halvány narancsszín volt, egy fakó narancs amelyen napfény szüremlik át . Amikor elfáradtam, amikor már nem volt energiám, hogy tovább próbálkozzam a megértéssel, jött egy sötétzöld szín és rávetült a narancsos fény tetejére, majd kiszorította azt.”

Az autizmus, társadalmunk számára, napjainkban is egy érthetetlen, kezelhetetlen világ. Pedig talán már több tanulmány született róla, mint amennyi autista van, de valahogy nem jut el azokhoz az emberekhez, akik nem érintettek a témában. Valahogy, az ismeretlentől való félelem, csírájában elfojt minden közeledési, együttműködési kísérletet.  Azért írom, hogy csírájában, mert a játszótér az első kiközösítés színtere egy autista gyerek számára. 

A szociális normáink, elvárt reakcióink egy örökös buktató lesz számukra. Pedig próbálkoznak. Évekig tanulják az autizmusban oly értelmezhetetlen iratlan szabályainkat, a „normális” viselkedés keszekusza, emberenként és helyzetenként változó elvárások algoritmusát… És mit teszünk mi, a befogadó társadalom? Ahol majd elvileg ők, egy minél teljesebb életvitelt kellene folytassanak. Vannak szakemberek és vannak a szülők. Az ők szerepük teljesen meghatározott. De a társadalom érzékenyítése előtt hosszú út áll. Sok sikert kívánunk ebben mindenkinek, aki ezt hivatásának tekinti!

Ragyogjunk ma (is) az autizmus színeiben!